A legmeghittebb vasárnap a hónapban – Margó Fesztiválon jártunk

A legmeghittebb vasárnap a hónapban – Margó Fesztiválon jártunk

A legmeghittebb vasárnap a hónapban – Margó Fesztiválon jártunk

Idén ősszel a Margó Irodalmi Fesztivált október 12-15 között rendezték meg a Nemzeti Táncszínházban, a Millenáris Parkban. Vasárnap mutatták be Kovács Bálint első regényét, ami a  Vágták volna le címet viseli.

Az író már korábban is publikált; két évvel ezelőtt, 2021 októberében jelent meg egy novelláskötete Lehetne, hogy csak aludjunk? címmel. Ezt azért is fontos megemlítenem, mert a bemutatón, ahol nem mellesleg Vámos Miklós volt a beszélgetőpartnere a szerzőnek, aki erre a címre tért ki a beszélgetés első perceiben: hogyan lehet az, hogy ebben a címben minden “hiba” benne van, ami csak lehet? Vessző és kérdőjel is.

Furcsa és szokatlan, hiszen a legtöbb borítón nem ez a megszokott, Kovács Bálint mégis vállalta ezt a különcséget, úgy ahogyan a könyveivel is ezt képviseli: egyedi nézőpontból mutatja be a szorongást, a kiszolgáltatottságot és a reménytelenséget, amiben mégis csak szorul egy kicsinyke remény, ami élteti tovább a karaktereit. 

A Vágták volna le-ben sincs ez másképp.

A bemutatón Vámos kitért többek között arra is, hogy

“A cím csak sokára nyer értelmet, ki is jegyzeteltem, hányadik fejezetig kell eljutni hozzá, itt is van: az első fejezetig. Aki már olvasta, vagy csak belenézett a regénybe, érti, miért nem marhaság ez a mondat.” – A regény nem lineárisan számozott fejezetei több olvasási lehetőséget is nyújtanak az olvasónak. Másképp értelmezhetjük a történetet, ha az újraolvasás során nem oldalról oldalra haladunk, hanem a fejezetek sorrendjét követjük.

Nem szokványos könyvbemutató volt a vasárnapi;

szinte végigkísérte az egészet az, hogy Vámos, mint mentor volt jelen és Kovács a diák, aki a legnagyobb tisztelettel néz fel mesterére. Kovács Bálint szerénysége és Vámos Miklós dicséretei abszolút harmóniában voltak. Családias volt a hangulat annak ellenére is, hogy megtelt a terem. Érezni lehetett, hogy mindenki szereti azt a két embert lent a színpad közepén.

Fotó: Kardos Dániel

Vámos Miklós arra vonatkozó kérdése, hogy Kovács miért pont ilyen témához nyúlt regényében, mint az érintés elviselhetetlensége; az író azt felelte, hogy mindig olyan témákhoz nyúl, amibe bele tudja helyezni saját magát is, körül tudja járni. Elmondta, hogy ugyan ebben az esetben nem arról van szó, hogy az érintést ne tudná elviselni, hanem arról, hogy ahogyan mindenkinek, neki is vannak traumái és szorongásai, amik visszaköszönnek a regényben itt-ott.

Vámos Miklós kicsit sem szokványos könyvbemutatót vezetett. Én személy szerint nem voltam még olyan bemutatón, ahol az utolsó tíz perc átment egy mentor-tanítvány beszélgetéssé. Szokatlan volt látni, hogy író és író között mennyire működik egy-egy tanács. Nevezetesen ebben az esetben az, ahogy Vámos mesélt arról, hogy hogyan lehet napi munka mellett szépirodalmat írni: csakis úgy, hogy folyton írni kell. Ez számomra is hasznos és fontos tanács volt, és meg is fogadtam a jövőre nézve.

A hónap legmeghittebb vasárnapja volt a múlt heti. Nem gyakran lát az ember ennyi tiszteletet és szeretetet egyhelyen. 

***

(Kovács Bálint Junior Prima díjas kulturális újságíró, író. 

Vámos Miklós József Attila díjas magyar író, dramaturg, forgatókönyvíró.)

További cikkek a kategóriákban:

Kovács Liliána: Semmelweis – Filmajánló

Kovács Liliána: Semmelweis – Filmajánló

Semmelweis filmajánló 1847. Bécsben kezdődik az a magyar életrajzi film, amely Semmelweis Ignác nagy felfedezését dolgozza fel. Páratlan dramaturgiai alkotás, egyszerre megrázó és kielégítő film. Megnézése után egy pillanatig sem csodálkozhatunk, hogy megnyerte a...

bővebben

Comments

Kozma Lilla Rita: Az újjászületés fájdalma

Kozma Lilla Rita: Az újjászületés fájdalma

Kozma Lilla Rita: Az újjászületés fájdalma

(Naplófeljegyzéseim, 2020)

#016

Apró darabokból raktál össze. 

Olyan apró, kicsi darabokból akár az üvegszilánk.

Mozaik vagyok. Általad.

 

#019

Kötődés.

Kötődés.

Kötődés.

 

(Leírni is szörnyű.)

#035

8, 14, 15, 16, 26

Számok, életkorok.

A döntés a tiéd, hogy melyiket választod.

A döntés a tiéd, ami nekem akkor nem volt.

#039

Már nem gondolok rád minden nap.

Már nem gondolok rád a nap minden órájában.

Már nem gondolok rád a nap minden percében.

Már nem gondolok rád a nap összes másodpercében.

Már nem.

Már nem vagy előttem az eltorzult arcoddal.

Már nem hallom olyan közelinek a kiabálásod.

Már nem. 

Már nem akarlak megtartani, két kezemben a mellkasomhoz szorítani.

Már nem vagy velem minden nap, a nap minden percében, az összes másodpercben.

Már nem.

Már nem vagy te és én.

Már csak én vagyok, és vagy te valahol a saját világodban, 

ami nem én vagyok. Nem én vagyok.

Már nem.

***

Mikor először bántottál, féltem. A rettegésem együtt járt a szorongással, a szégyennel és a magam elől bujkálással.

Mikor bántottál, magamat elszégyellve temettem kezembe az arcomat. Én szégyelltem magam, helyetted.

Mikor bántottál, megaláztál. Akaratom ellenére kúszott a bőröm alá a szégyen. Nem tehettem ellene semmit.

Mikor bántottál, uraltad a testem. Minden egyes nap, mikor ez eszembe jutott, dühös lettem magamra. Aztán újra csak szégyenkezni kezdtem, mert nem voltam képes uralni a saját testemet. Nem voltam képes álljt parancsolni kezeidnek.

Mikor bántottál, arra gondoltam, hogy legközelebb majd igyekszem egyre jobb és jobb lenni mindenben, amiben csak akarod, és akkor talán megszűnik az a hatalmas nyomás a testemen, amit te okoztál.

Mikor bántottál, elnyomtál. Én meg magamat, miattad. Minden más elé helyeztelek téged.

Aztán van egy pillanat.

Az, amikor már nincs erőd elnyomni önmagadat.

Mikor már nincs teljesíteni akarás, erőn felül, nincs semmi.

Ebben a pillanatban hullik le az álca, amit azért húztál fel, mert mindentől és mindenkitől meg akartad védeni magadat. A kérdezősködéstől, a helló-szia, hogy vagy-tól. Abban a pillanatban, mikor elhatározod, hogy beszélsz, ott állsz az álcád nélkül, csupaszon a világ előtt, és fogalmad sincs semmiről.

Abban a pillanatban minden új. A virágok nyílása, az ég színe, a lombok hullása, a szél ereje. Állsz a harmatos zöld rét közepén, és sírsz. Körbenézel, és senki nem érti, hogy mi történik. Miért nem mosolyogsz, vagy épp miért nem vagy kedves.

Miért fáj minden megtett lépés,

miért lázad magad ellen a tested,

miért érzed újra ugyanazt a szégyent, amiről már azt hitted, hogy réges-rég leküzdötted?

A következő pillanatban meg már csak azt hallod, hogy te vagy a hülye, ha ennyi idővel később előjössz egy ilyen történettel. “Á, mondhattad volna előbb is, na! Mondhattad volna, de.” És az a de tönkretesz mindent. Darabokban heversz megint a nyirkos padlón. Azt mondják, túlérzékeny vagy. Meg azt is, hogy túlzol.

És mit csinál közben ő? Ezen jár az eszed.

Mindenkinek azt mondja, hogy hülye vagy. Tiszta őrült ez a nő. Gyenge. Kevés. Ferde hajlamú, hát a lányok is tetszenek neki. Zsibbadás. Fáj minden mozdulat.

Szégyen.

Sz é gy e n.

S z é g y e n.

Ez az újjászületés fájdalma.

***

A megbocsátást is így képzeltem, sokáig. Bár leginkább sehogy, mert azt hittem, hogy nem fog menni. Nem hittem, hogy meg lehet valakinek bocsátani a megbocsáthatatlant. Egyre inkább csak nyomasztott a gondolat, hogy ha más túlélőnek megy, nekem miért nem. Miért vagyok ebben is rossz, miért nem előzöm meg a bocsánatkérést, és mondom azt csak úgy, hogy nem haragszom. Nem értettem, hogy másoknak ez miért ennyivel könnyebb, vagy ők (akik már megbocsátottak) miért tartanak ennyivel is előrébb nálam. Feszített az érzés, hogy bűnt követek el azzal ha nem bocsátok meg, de közben egyre csak az járt a fejemben, hogy hogyan lehet olyanért megadni a kegyelmet, amiért nem is kértek? Nem akartam csak úgy a levegőbe kiáltani, hogy: oké, felejtsük el, nem haragszom. Mert egyrészt a traumatikus eseményeket nem lehet egykönnyen elfelejteni, valakinek egész életében nem sikerül. Másrészt meg azt éreztem teljes szívemből, hogy az illető nem érdemli meg. Hogy attól még lehet, hogy nem lesz jobb ember. És én nagyon szerettem volna belőle minél jobb embert csinálni, hamár saját magának nem tudta megadni ezt.

Évek teltek el úgy, hogy haragudtam arra az emberre, aki teljesen széttaposta a gyerekkoromat. Amikor terápiába kezdtem nem emiatt mentem, vagyis nem tudatosan. A környezetem hatására kerestem fel egy pszichológust, és emlékszem amikor az egyik ülés alkalmával a terapeuta a szokottnál is jobban a gyerekkorom felé terelte a témát, én hevesen reagáltam a felvetésére, miszerint benne felmerült a gyanú, hogy molesztáltak. Tudtam, hogy valójában tudat alatt minden cselekedetem annak a pár évnek az árnyékában történt, amit a bántalmazóm “mellett” töltöttem. Mindvégig tudtam vagy legalábbis reméltem, hogy a pszichológus magától, a jelekből rájön, hogy mi történt velem; bízva abban, hogy nem kell majd nekem elmondom. Ma már tudom, hogy nagyon is rosszul gondoltam azt a részét, hogy dacoltam a megszólalással. A fent említett eset után hetekig szóba se hoztam, abban bízva, hogy majd úgyis elfelejti. Szerencsére nem így volt. Mert ő minden egyes ülésen csak mondta és mondta, hogy: “Lilla, tudja, hogy egyszer úgyis beszélnünk kell róla, ugye?” Mindannyiszor dühösen felálltam és rácsaptam az ajtót. Aztán hónapokkal később úgy indultam el az alkalmunkra, hogy akkor most, ma van az a pillanat, hogy nem húzhatom tovább. Mert addigra már erősen a pánikrohamok alapozták meg a napjaimat. Feszült voltam és ideges. Fogalmam nem volt, hogy hogyan kezdek hozzá. A terapeutában bíztam, hogy majd segít. Így is volt, már mikor beléptem az ajtón látta rajtam, hogy valami más. A kanapéra invitált, leült mellém és csak annyit mondott: “Most már biztonságban van.” És ez az egyetlen mondat elég volt ahhoz, hogy zokogásban törjek ki, és csak folyt ki a számon a sok-sok mélyen eltemetett harag. Eztán következett az a sok hónap, hogy magamat hibáztattam. Jött a sok mivan ha? meg az érzés, hogy elárultam mindenkit magam körül.

***

Bántalmazás történettel előlépni ma Magyarországon szinte egyenlő az öngyilkossággal, éppen ezért jóval kevesebben teszik meg ezt, mint gondolnánk. Ezzel nem azt mondom, hogy mindenkinek a nyilvánosság segítségével kell feldolgoznia a vele történeteket, de ha azt érzi a túlélő, hogy neki így megy, csak így, akkor azt hiszem az a minimum amit tehetünk, hogy empátiával forduljunk feléje. 

Sokat gondolkoztam magam is azon, hogy mennyire helyes a legbensőbb dolgaimat széles közönség elé tárni. És a sok hezitálás után arra jutottam, hogy minden, ami velem történt csakis annak a szégyene aki elkövette. Mondhat bárki bármit, akár még az ellenkezőjét is, ez attól még tény marad. A traumákat mindenki másként éli meg, és éppen ezért másként is dolgozza fel. Egyet biztosan tudok: az senkit sem visz előrébb ha vádaskodunk, ha (jobb esetben) lehülyézzük az áldozatokat. További csendre intjük őket, egy rosszul elejtett mondatunkban. Ha azon háborodunk fel, hogy az áldozat a megszólalásával csak “vádol” de tényeket nem mond. Ahelyett, hogy azon háborodnák, hogy hogyan történhetett ilyen. És az sem visz előre ha a magunk “jó hírneve” megóvása érdekében az egykori áldozatot szembesítésre invitáljuk. Aki ezt teszi, és meggyőződése, hogy ez bármi jóra vezet annak valójában semmi fogalma nincs azzal kapcsolatban, hogy mit okoz az emberben a trauma, arról pedig pláne nem, hogy egy ilyen szituáció hordozza magában az újratraumatizálódást is. Nem beszélve a PTSD ( = poszttraumatikus stressz szindróma egyfajta védekezési mechanizmus, amely traumatikus események után lép fel.) borzalmairól.  

Tévhit, az az állítás, amit metoo-s esetek fényre kerülésében az áldozat képébe vágnak, hogy feltűnést akar, és úgyis csak vádaskodik. Erről szó nincs. Sokkal inkább arról, hogy mi túlélők azért szólalunk meg, (akármennyire is fájdalmas ez) hogy másoknak könnyebb legyen. Mert szeretnénk azt hinni, hogy minden kiálásunkkal segítjük azokat az embereket, akik még nem tudnak beszélni.

***

Olyannyira tisztán emlékszem a pillanatra, amikor rájöttem, hogy a megbocsátás nem is az elkövetőnek szól, mintha tegnap lett volna. Pedig kétezer-húszat írtunk. Covid karantén volt, ültem az ágyon és zokogtam a pánikrohamok miatt. 

Zokogtam, hogy még mindig nem sikerült elengedni a múltat. 

Zokogtam, mert attól féltem, hogy sosem fog menni. 

Mikor már annyira elhatalmasodott felettem a sok rossz érzés felhívtam a pszichológusomat és tovább zokogva, kiabáltam a telefonba, hogy miért velem történik mindez? Hogy miért nem lehet az, hogy egy csapásra helyre jön minden?

Amikor ezeket kimondtam akkor jöttem csak rá igazán, hogy nem gyűlölhetlek már tovább. Már így is elég időt elpocsékoltam rád. 

Rá kellett döbbennem, hogy magam miatt meg kell megbocsátanom neked. 

Rá kellett döbbennem, hogy a bocsánatkérés nem is annak jár, aki bűnt követ el, hanem saját magunknak azért, hogy mi magunk feloldozást nyerjünk, önmagunktól. 

Azzal, hogy kimondjuk: nem haragszom már rád, tudatosítjuk és elengedjük az illetőt. Rá kellett jönnöm, (még ha sok év kárára is) hogy azzal, hogy megbocsátunk a bűn még az marad, csak sokkal könnyebb lesz elhordozni magunkban. 

Rá kellett jönnöm, hogy másként nem megy. Mert ha nem mondom ki magamnak, hogy megbocsátok, akkor csak vagyok, csak lézengek, csak vergődök, az élet meg elhalad mellettem. Persze, fogalmam nem volt, hogy hogyan csinálom majd, minekutána sosem hagyta el a szádat még csak egy sajnálom se, csak abban voltam akkora már nagyon biztos, hogy tovább kell lépnem. Mert nem élhettem már tovább az árnyékodban. Elég volt. 

Nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe az a hittanóra amikor csak az én kedvemért (legalábbis ezt mondtad) gitáron játszottad a kedvenc egyházi énekemet. Le akartam írni most, hogy melyik volt ez az ének, hogy biztosan tudd, rólad beszélek. Perceket gondolkoztam de nem jutott eszembe még csak a címe sem. Azt hiszem ez a feledés. Ez az, amit mindig is akartam: elfelejteni téged. És most, hogy megint ráeszméltem, hogy sikerült, elmosolyodok és egyetlen dolgot bánok: hogy nem látod, hogy mennyivel jobb az élet nélküled. De ha már most úgy alakult, hogy beszélünk el akarom még mondani neked azt, hogy nem telt el nap anélkül sem, hogy ne gondoltam volna az üzeneteidre. Vagy arra, hogy belementem a játékaidba. Dühös voltam, utáltam magamat, a testemet, képtelen voltam magamra nézni. Azon a napon, amikor megbocsátottam neked, zokogtam a fürdőszobában a tükör előtt, megint. És képzeld, egyetlen pillanat alatt olyan volt mintha elzárták volna, mint egy csapot: abbamaradt a sírás. És akkor végre szembenéztem magammal, szorítottam a csap szélét és kimondtam: nem haragszom rád, már nem. Megbocsátok neked minden rosszat, de mindig emlékezni fogok rá, hogy milyen teljesen megsemmisülni egy olyan ember előtt, aki egykor a világot jelentette.

Kozma Lilla Rita

További cikkek a kategóriákban:

Kovács Liliána: Semmelweis – Filmajánló

Kovács Liliána: Semmelweis – Filmajánló

Semmelweis filmajánló 1847. Bécsben kezdődik az a magyar életrajzi film, amely Semmelweis Ignác nagy felfedezését dolgozza fel. Páratlan dramaturgiai alkotás, egyszerre megrázó és kielégítő film. Megnézése után egy pillanatig sem csodálkozhatunk, hogy megnyerte a...

bővebben

Kalliopé Kiadó – Interjú Kemendy Júlia Csenge írónővel

Egy kiadó, amivel az együttműködés kiemelést érdemel. A közösségünk eleve egymás megsegítése érdekében jött létre, és a kiadásban szerzett ismeretek megosztásával úgy gondoljuk, hogy segíthetünk. Felkértünk tehát néhány már publikált írót, hogy a könyvkiadásban...

bővebben

Comments