Kollár-Tóth Zsuzsanna: Halnod kell!

2023.10.31. | Novella

Halnod kell

A férfi a hátán feküdt, fel akart ülni, vagy legalább a fejét felemelni, hogy lássa a nőt, de mozdulni sem tudott. A fájdalom, ami az  egész testét elárasztotta,bénító volt. A nő mellette ült, a kezét fogta és sírt. 

– Nem hagylak magadra – suttogta halkan – ne félj, hamarosan vége lesz! De még szeretném ha meghallgatnál, annyi mindent el akarok mondani neked!

 

Emlékszel amikor találkoztunk azon az egyetemi bulin? Te voltál a végzősök királya, jóképű, céltudatos, laza, sármos, igazi szépfiú. Én meg egy szürke másodéves egérke. Nem is tudom, hogy vettél észre, de egyszer csak mellettem álltál és rám mosolyogtál azzal az édes, huncut mosollyal amivel bárkit levettél a lábáról. Akkor úgy gondoltam kiváltságos vagyok. A következő fél év volt életem legboldogabb időszaka. Úgy udvaroltál, mint egy igazi romantikus hős. Hosszú séták, színházi előadások, vacsorák. Mindenhol irigykedve néztek ránk.

Úgy éreztem ennél boldogabb már nem is lehetnék. Aztán váratlanul meghalt apu, összeomlottam, de te akkor is mellettem álltál, és egy hónap múlva megkérted a kezem. Azt mondtad nem érdemes várni, hiszen már jó állásod van, én örököltem apámtól egy szép kis lakást. Három hónap alatt megszerveztük az esküvőt: a fehér virágokkal, az uszályos, csipkés királylány ruhával, a galambokkal és mindennel együtt, amiről csak álmodoztam. A menyasszonyi ruha kiválasztásánál ott voltak a barátnőim, rengeteget nevettünk, kicsit be is csíptem a pezsgőtől, és bár nagyon sajnáltam, hogy apu nem lehet ott, hogy az oltár elé kísérjen, úgy éreztem nagyon szerencsés nő vagyok.

Ironikus, hogy abban a ruhában ütöttél meg először, mert megbotlottam a szállodai szoba szőnyegében és leöntöttelek pezsgővel. A pofon hirtelen jött, még csak pár órája voltunk házasok. Utána sírtál, könyörögtél, esküdöztél és én megbocsátottam. A második alkalom után virágot kaptam és bonbont. Felhívtam anyámat, nem hitte el amit mondtam, hiszen te mindenkivel olyan kedves tudsz lenni, intelligens vagy és a tenyereden hordozol. Azt mondta biztosan túl lihegem a dolgot, és figyeljek oda jobban, hiszen a nőnek az a dolga, hogy a férjét kiszolgálja.

A harmadik alkalom után, amikor összegörnyedve felrepedt szemöldökkel feküdtem a konyha kövén, elhatároztam, hogy elhagylak. Aztán másnap rájöttem, hogy terhes vagyok. Félve mondtam el neked, de te nagyon örültél, áradozni kezdtél a családunkról, és én mindent, amit mondtál, elhittem neked. Két hónapig azt hittem megváltoztál, és újra az a figyelmes és gondoskodó férfi lettél akit annyira nagyon szerettem. Amikor megtudtuk, hogy kisfiunk lesz, csalódott voltál, lányt szerettél volna. Aznap este megint megütöttél, arra nagyon vigyáztál, hogy a babának ne essen baja, de ezután újra rendszeressé váltak a verések. Amikor a kisfiunk megszületett megpróbáltalak elhagyni, féltettem őt. Kinevettél és azt mondtad nincs hova mennem. Igazad volt, anyám, az egyetlen rokonom melletted állt. Azt mondtad nincs semmim, és ebben is igazad volt, minden vagyonunk a te neveden van, még a nyaraló is amit a nagyitól örököltem. Azt mondtad nincsen senkim, ez is igaz volt, gondoskodtál róla, hogy ne legyen. Az arcomba ordítottad, hogy nélküled nem vagyok senki, se végzettségem, hiszen rábeszéltél, hogy hagyjam ott az egyetemet, se munkám, elkényeztetett picsa vagyok. Hálásnak kellene lennem, hogy mindenem megvan, mert te gondoskodsz rólam.

Két évig tűrtem, két évig rezzentem össze minden neszre, két évig takarítottam pánik szerűen, hogy minden a legnagyobb rendben legyen, amikor meghallottam a kocsidat a felhajtón. Két évig takargattam a zúzódásokat. Azt hittem a kisfiamért teszem, hiszen neki így biztonságos és jó élete volt.

Aztán egy nap, hazafelé jöttél, az utcán fiatal lányok viháncoltak, amikor kiszálltál a kocsiból megbotlottál és ők kinevettek. Az ablakból figyeltelek, láttam hogyan borítja el az arcod a düh, és tudtam, hogy mi fog következni. A fiunkat a szobájába küldtem és hangosabbra vettem a rádiót. Álltam a konyhában és vártam, hogy túl legyek rajta, de ezúttal minden más volt. Őrjöngve ütöttél ahol értél, ordítottál, amikor összeestem felrántottál, rányomtál a konyhapultra és úgy erőszakoltál meg, hogy közben a fejemet verted a márvány laphoz. Úgy éreztem ekkora fájdalmat nem lehet elviselni, és ekkor meghallottam a kisfiam rémült kiáltását. Azt akartam, hogy menjen el, hogy ne lássa, ne hallja ezt a szörnyűséget, de nem tudtam szólni. Ő rád vetette magát és védeni próbált. Te megragadtad a karját és a konyha sarkába dobtad, hallottam ahogyan reccsen a csontja. A rémülettől és a fájdalomtól felsikított és a hangja téged is magadhoz térített. Lemásztál rólam, én a földre csúsztam. Mielőtt elájultam hallottam a pici fiam sírását, ahogy engem szólongat, te pedig próbálod vigasztalni.

Másnap láttam a kórházi papírokat. „A gyermek édesanyja felügyelete alatt leesett a lépcsőn, eltört a jobb karja és két bordája”. Akkor ott tudtam, hogy ennek vége. Többet nem fogsz kezet emelni sem rám, sem a gyerekemre. De azt is tudtam, hogy tőled csak úgy szabadulhatok, ha valamelyikünk meghal. Ne hidd, hogy önző vagyok, gond nélkül eldobnám az életemet, ez így úgysem élet már. De anya vagyok és azt nem hagyhatom, hogy az egyetlen gyermekem veled éljen. 

Tudtam, hogy a vállalati buli után ittasan jössz haza, azt is tudtam mi következik ebből. De a verés most elmarad drágám. Az elegáns lépcső, amire olyan büszke voltál, az lett a veszted.

Most itt fekszel az alján, törött csontokkal. Micsoda szerencsétlenség, hogy még ez a nagy üveg váza is összetört amikor leverted esés közben. Úgy látom komoly sérüléseket okozott. Mentőt kellene hívnom. Ne aggódj fogok is. Tartozom neked azzal, hogy megtartom a látszatot, ami annyira fontos neked. Tudom, hogy én is hibáztam, nem láttam, nem akartam látni a jeleket. Azt ahogyan a pincérnővel, vagy a szobalánnyal beszéltél már akkor is amikor velem még odaadó és kedves voltál. Naivan elhittem minden hazugságot, amelyekkel azokat az embereket távolítottad el mellőlem akik átláttak rajtad és figyelmeztetni próbáltak. Én is bűnös vagyok, és a kettőnk bűneiért neked most meg kell halnod, de megígérem, hogy soha senki nem fogja megtudni mi történt közöttünk. A fiunknak azt fogom mesélni, hogy szerető apja volt. Ennyi neked is jár.

A nő elengedte a férfi kezét, már nem érezte a pulzusát. Lassan felállt, felment a lépcsőn levette a lépcső tetején kifeszített drótot. Gondosan ellenőrizte, hogy biztosan nem hagyott nyomot egyik oldalon sem, majd a drótot összetekerve a zsebébe tette, a telefonhoz lépett és tárcsázott.

– Jó estét. Kérem küldjenek egy mentőt, a férjem lezuhant a lépcsőn.

Kollár-Tóth Zsuzsanna

További cikkek a kategóriákban:

Kovács Liliána: Semmelweis – Filmajánló

Kovács Liliána: Semmelweis – Filmajánló

Semmelweis filmajánló 1847. Bécsben kezdődik az a magyar életrajzi film, amely Semmelweis Ignác nagy felfedezését dolgozza fel. Páratlan dramaturgiai alkotás, egyszerre megrázó és kielégítő film. Megnézése után egy pillanatig sem csodálkozhatunk, hogy megnyerte a...

bővebben

Kalliopé Kiadó – Interjú Kemendy Júlia Csenge írónővel

Egy kiadó, amivel az együttműködés kiemelést érdemel. A közösségünk eleve egymás megsegítése érdekében jött létre, és a kiadásban szerzett ismeretek megosztásával úgy gondoljuk, hogy segíthetünk. Felkértünk tehát néhány már publikált írót, hogy a könyvkiadásban...

bővebben
Magánkiadókról – Novum és Little Fox

Magánkiadókról – Novum és Little Fox

A Kiadó-les sorozatunkban legelőször két magánkiadót kerestem meg, hogy megismerjük az ajánlataikat, hozzáállásukat, működésüket. Mind a kettejüktől ugyanarra a regényre kértem árajánlatot – egy YA romantikus műfajú, körülbelül 400 oldalas írásra –, hogy a leendő...

bővebben

0 Comments

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük