Kovács Liliána: Életszilánk

2023.10.20. | Novella

Édesapámmal töltöttem az egész telet abban az évben.

Akkoriban inkább egyedül szerettem lenni. Az életem fenekestül felfordult anya “örömteli” híre után, miszerint kistestvért szeretne nekem attól a férfitől, aki nyolcadik születésnapomra is csőrikés színezőt hozott kisujjnyi ceruzákkal, amiben csak kék, piros, zöld és lila színű volt. Nem szerettem az új apukámat, és bár a régit sem ismertem, mindössze annyit belőle, amit anyától hallottam, jobban tetszett az ő passzív gondoskodása, mint a kész, rémálomba illő tények, amik nyár óta körbevettek. Anya egyetlen egyszer vetette fel, hogy talán meg kellene beszélniük velem az összeköltözést, de Tom bácsi csak legyintett, és közölte: “majd hozzászokik, gyerek még”

Aznap, december 7-e estéjén lesétáltam a lehunyt szemmel szivarozó apukámhoz. Megálltam a korlátnál, és a szavakat kerestem, hogy miként szólhatnék hozzá. 

– Mit szeretnél vacsorázni? – kérdezte recés, mély hangján, mint aki már napok óta nem szólt. 

Talán így is volt; reggelente, amikor felébredtem, ő az első szünetét tartotta, ami alatt elment mosdóba, és vizet töltött magának a megfigyeléséhez. Akkor csak beleborzolt a hajamba üdvözlés képpen. 

Jeges pillantása olyanná festette a szemét, mint amilyen a hajnali égbolt előtt tetőről lógó olvadó jégcsapok voltak. A tekintetében mégis olyan bánat égett, ami már-már langymeleggé változtatta a hangját is. A bajsza alatt, mintha kedveskedő mosoly játszott volna – bánatos mosoly.

– Nem vagyok egy konyhatündér, de szerintem egy levessel még én is megbirkózom – mondta, mikor nem válaszoltam, aztán hozzátette: – Anyádnak abban igaza volt, hogy az én szememet örökölted. A nézését viszont tőle – kuncogta. 

Aznap este többet beszélt hozzám, mint az elmúlt majdnem egy hét alatt. Figyeltem, ahogy a sütőtököt kiveszi a fagyasztóból, és nekilátott a krémlevesnek, amit anya olyan finoman tudott elkészíteni. Nem ácsorogtam sokáig, odamentem az angolpult mögé, és felhúztam magamat az ódon, fa bárszékre, onnan figyeltem tovább.

– Szerintem nem vagy rossz apa – mondtam halkan. 

Csak egyetlen pillanatra hagyta abba a szeletelést.

– Tényleg?

– Tom bácsi selejtes színezőket ad nekem születésnapomra, míg nálad pizzát, gófrit és palacsintát eszek majdnem minden nap, amiket imádok! 

Apa felnevetett, de hamar alábbhagyott a kacagása.

– Miért váltatok el anyával? – kérdeztem kíváncsian. – Azért, mert ő nem szereti a természetet? Szokott szemetelni. Mindig én szedem össze utána, amikor látja, hogy a zacskó kiesik a szemetes kukából, de nem tesz ellene. 

– Egy újabb jel, hogy az én lányom vagy – kuncogott. – Valóban sokat veszekedtünk a szemetelés miatt. Anyukád… hogy is mondjam… olyan ember, aki nagyobb hangsúlyt fordít a külsejére, mint a környezetére és arra, hogy az esztétikussággal mekkora kárt okoz. Mégsem emiatt váltunk el.

– Hát miért?

– A madarászás számomra több, mint hobbi. Nagyon sok mindenről lemondtam már miatta. Az anyádról, a családról… rólad. Ideköltöztem, remeteként élek, hogy hódoljak a hobbimnak, mert valahányszor fellelek az ágak között egy hóbaglyot vagy kékszajkót, eltereli a figyelmemet arról, mekkora árat fizettem azért a pillanatért. Van egyfajta mámor abban, amikor meglátsz egy madarat és a távcsövön keresztül ő visszanéz rád; vagy amikor nyáron tanúja leszel, hogyan teremt egyensúlyt egy kis kardinális pinty a fürdőzés élvezete és a ragadozók figyelése között; vagy amikor két kék cinege ingaként billegve hadakozik egy faggyúgolyó felett télen, és érezheted mindkét fél érzéseit, gondolatát, diadalát vagy vereségét. Olyan élmény ez, amit semmi sem helyettesíthet, mert ez különleges. Anyád ezt sosem értette meg.

– Anya nagyon sok mindent nem ért meg – sóhajtottam. – Én nem szeretnék kistestvért, azt sem akartam, hogy Tom bácsi odaköltözzön hozzánk. És attól félek, hogy ha majd megszületik a kistestvérem, ez csak rosszabb lesz. 

Apa már mindent beleszelt a főzőedénybe, megfordult a konyhában, letette a kést, és kinyúlt az üstökömért, hogy a hajamba borzoljon.

– Én mindig telefonközelben leszek, ha szükséged van valakire, akivel beszélhetsz erről. Bár imádom a madarakat és nem tudok lemondani róluk, az, hogy veled beszéljek és hogy őket nézzem, két, együtt is művelhető dolog. 

Másnap reggel apa megmutatta a saját kézzel gyalult és faragott, csodás madáretetőjét a hozzá tartozó madáritatóval és -fürdetővel. Távolabb faggyúgolyók sorakoztak egy erdeifenyő gyérített ágán, hogy rálátás nyíljon rá a verandáról. A kert hátsó udvarát teljesen lebontotta, hogy vad- és madáretetőket alakíthasson ki. Az udvar elhatárolatlanná vált a kétszáz méterre lévő erdőtől, így a rejtett verandáról tökéletes rálátás nyílt az élet körforgására. 

Akkor tanultam meg kezelni a minőségi, több tízezer dollár értékű távcsövét, és akkor értettem meg, hogy milyen fontos az életünkben a természet és annak élő értékei. Az édesapám olyan szenvedélyesen szerette a madarakat, hogy imádata engem is átjárt, s rajtam ragadt, mint a friss fenyőgyanta. Minden évben újabb és újabb fajokat tanultam tőle. Megesett, hogy több madárra vágyott a verandáról látható erdőszéli kínálatnál; hiába csalt oda mindenfélét a fehértorú verébsármánytól az aranyküllőn át, egészen a lombjárókig – egyszer még egy sarki hófajd-csapat is tiszteletét tette az erdőszélen –, azzal nem érte be. Az uhuk, fehérfejű rétisasok és megannyi más vad szemrevételezéshez el kellett hagynunk az udvart.

A kirándulásaink során megtanított a nyomkövetésre, állatok jelenlétének kiolvasására belőlük, hogy mikor jártak ott; ő még azt is megállapította egy hiúz nyomáról, ha sántított. Imádtam és csodáltam a tudását. Már az első vele töltött évben elhatároztam, hogy olyanná akarok válni, mint ő.

Onnantól kezdve minden télen nála töltöttem a decembert és a januárt. Tűkön ülve vártam a hószüneteket; ha enyhébb tél is köszöntött ránk, akkor sem bántam a majdnem egy órás buszutat az iskolámig; semmi nem szeghette kedvemet a téli hónapokban. – Azok voltak gyerekkorom fénypontjai. A vele töltött napok mindegyike, mint egy-egy ragyogó csillag az éjszakai égbolton, bevilágították az életem sötét pusztaságát.

Otthon szürke hétköznapok köszöntek rám. A kisöcsém születését követően én lettem a házvezető. Válogattam a mosatlant, előkészítettem az ételt, volt hogy főztem is és takarítottam; anya a féltestvéremmel foglalkozott, szoptatta, pelenkázta, sétáltatta, fürdette, aztán amikor Tom bácsi hazajött, együtt filmeztek, vagy babáztak. Egyszóval nem volt ideje rám. Csak akkor ült le velem beszélgetni, amikor nem hoztam jó jegyet haza. Mindig azzal jött, hogy nem mutathatok rossz példát a testvéremnek – aki még csak kimondani sem tudta az első szavát kétévesen, nemhogy leírni –, így minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kimagasló legyek minden tantárgyból.

Vasalás, teregetés és főzés közben hívtam fel apát szinte minden nap. Volt, hogy a házimhoz is kértem tőle segítséget, ha nagyon elakadtam. Ez, ahogy kijártam az elemit, egyre gyakoribbá vált. Anya sosem kérdezte vagy ajánlotta fel, hogy átnezi velem a tananyagot. Apa távsegítsége sokszor jól jött. Bármiről is beszéltünk, gyakran félbeszakított, a hangját lehalkította, és valami olyasmit közölt, hogy:

– Várj, most szállt ide valami. Hm. Vándorrigó. 

– Sütőtököcske – kuncogtam, ami apát is megnevettette a vonal végén. 

Az a krémleves, amit az első ottlétemkor készített, borzalmas volt. Mégis emlékezetes, mert a színe éppen olyan sárga volt, mint a vándorrigó begye. 

Elszorult a szívem ettől az emléktől, a könnyeim belecseppentek a ruháskosárba, amiben a frissen mosott ruhák tornyosultak. Annyira hiányzott egy nyugodt, madárlesős óra apával, hogy a fél karomat is odaadtam volna. De még csak augusztus közepe volt; esélyem sem nyílt, hogy apánál nyaraljak. 

– Bárcsak én is veled nézhetném! Hiányzik az ottani levegő és a nyugalom. A madarak, és te is, apa – sóhajtottam.

– Már csak pár hónapot kell várni addig. 

– Nem szeretek már itthon lenni – vallottam be neki. 

Nem ez volt az első eset, hogy őszinte voltam apával. Valahogy mindig tudta, mit kell mondania, hogy jobban érezzem magamat; neki el tudtam mondani, hogy mi bánt, mert megértett és meghallgatott. Sosem mondta azt nekem, hogy csak hisztizek, túlreagálom vagy rosszul fogom fel a dolgokat, ahogy anya. Ha látta, hogy bajom van, litániát tartott arról, hogy tévedek a problémával kapcsolatban. – Tévedek abban, hogy a féltestvéremmel jobban törődik; rosszul látom, hogy szinte teljesen nélkülöznek a családjukból; hisztizek a sok házimunka miatt, ami mellett éppen annyi időm van tanulni, hogy nem tudok szórakozni, kikapcsolódni. 

– Nem lehetne megoldani, hogy végleg hozzád költözzek? – kérdeztem reménykedve. 

Már annyiszor eljátszottam ezzel a gondolattal, de még sosem estem kétségbe annyira, hogy megkérdezzem tőle. Egészen mostanáig.

Édesapám mutatta meg nekem az életem tükrének legnagyobb és legtisztább szilánkját, amelyben magamat láttam.

További cikkek a kategóriákban:

Kovács Liliána: Semmelweis – Filmajánló

Kovács Liliána: Semmelweis – Filmajánló

Semmelweis filmajánló 1847. Bécsben kezdődik az a magyar életrajzi film, amely Semmelweis Ignác nagy felfedezését dolgozza fel. Páratlan dramaturgiai alkotás, egyszerre megrázó és kielégítő film. Megnézése után egy pillanatig sem csodálkozhatunk, hogy megnyerte a...

bővebben

Kalliopé Kiadó – Interjú Kemendy Júlia Csenge írónővel

Egy kiadó, amivel az együttműködés kiemelést érdemel. A közösségünk eleve egymás megsegítése érdekében jött létre, és a kiadásban szerzett ismeretek megosztásával úgy gondoljuk, hogy segíthetünk. Felkértünk tehát néhány már publikált írót, hogy a könyvkiadásban...

bővebben
Magánkiadókról – Novum és Little Fox

Magánkiadókról – Novum és Little Fox

A Kiadó-les sorozatunkban legelőször két magánkiadót kerestem meg, hogy megismerjük az ajánlataikat, hozzáállásukat, működésüket. Mind a kettejüktől ugyanarra a regényre kértem árajánlatot – egy YA romantikus műfajú, körülbelül 400 oldalas írásra –, hogy a leendő...

bővebben

0 Comments

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük