Kozma Lilla Rita: Érezni bármit

2023.12.15. | Novella

Érezni bármit

Hát, csak képzelje el. Álltam ottan az intézet bejáratánál, bőrönddel a hónom alatt, szorítottam Julis kezét, az nem szólt semmit se, csak néha egyet-kettőt szipogott. Rántottam egyet a kezén, hogy menjünk mán, de ő csak cövekelt ottan. Nem fért a fejembe, hogyan tud egy perccel is többet ottan tölteni, mint amennyit kellett. Ő úgy tekintett az intézetre, mint ha a saját otthona lenne, saját szobával, saját mindennel, de nem vót ez emigyen. Én mindig csak a menekülést láttam benne, olyan hely vót az, ahol nem vót jó lenni, ezért is hagytam ott tizennyócévesen, és hoztam el onnan a Juliskát is.

Ő nem értette, hogy miért fogom magunkat és megyünk el, azon túl, hogy kellett, nem mondtam el én nekije, féltettem, hogy beleroppan.

Lehet igaza vót az asszonynak, hogy mikó’ beköltöztünk a munkásszállóra, mert a nagy pénztelenségben nem vót más, hiába csináltam meg minden munkát, amit csak tudtam, becsülni kellett volna. De én nem, nekem arról a házról az előző jutott eszimbe. Ugyanolyan nagy vót meg magas, közös vót a fürdőszoba, mán ha azt az egy zuhanymicsodát lehetett annak nevezni, akkor az vót. Persze, ami nem tetszett, szótam érte, és jó sok dolog nem tetszett ottan. Lényeg a lényeg, hogy kidobtak minket onnan is. Senkik se vót az égvilágon csak mi egymásnak.

És mikor kidobtak minket, más lehetőség híján mentünk a híd alá. Mostan mán, hogy magának mesélem ezt, nevetnem kell ezen a nyomorúságos életünkön a Juliskámmal. Elnézem itten naphosszat a járókelőket, irigykedem és szégyellem magam, hogy semmire se vittem az életben. Így mondom igen, mert nekünk már nincs sok időnk hátra. Ezt a kis időt meg kihúzzuk itten, ni, a sarokban. Minket már régen elfelejtettek, lemondtak rólunk, úgy, hogy sose hittek bennünk. Hát, mostan akkor ez van, nincsen mit tenni. 

Különben maga az első ma, aki idejött hozzám. Régen beszélgettem már bárkivel is az én Julisomon kívül. Mondjuk vele nem lehet olyan jókat, mert nem szeret a régmútrúl beszélni.

Tudja, kedves hölgyem, ritka az, hogy kapok pénzt az emberektül, mert a nagy jövés-menésben némelyik csak idepislant a kis táblámra, aztán megrázza a fejét, megy tovább. Előfordult olyan is, mondjuk nem vagyok rá túlzottan büszke, de elmesélem magának, mert maga hölgyem úgy néz ki, mint akiben meg lehet bízni. 

Képzelje csak el, hogy egyszer – tényleg csak egyszer– leszólítottam egy aktatáskás urat, hogy nincs-e egy kevés valamennyije, mert akkora már nagyon éhes vótam, de a Julisnak nem mertem mondani, az utcásoknak meg pláne nem, mert akkor jött volna a duma, ami ilyenkor szokott; be kellene menni szállóra.

Tudja, mondtam már magának is, hogy nem szeretem én azokat a leprahelyeket. Szó mi szó, leszólítottam az uraságot, aztán mondja nekem, hogy nagyon sajnálja, de nála nincsen készpénz. Szabadkozott még párat, hogy vesz le, aztán visszajön, de mondtam neki, hagyja csak, nem ér annyi fáradtságot az egész. Meg tudja, nagyon szégyelltem én magamat már akkor, hát ha még nem is jött volna vissza a pénzzel. Nem tudom, lehet nem is akart leszerelni, csak tényleg nem volt nála, nem tudom. 

Figyeljen már kedves hölgyem, hadd kérdezzem már meg, maga jól van? Csak mert láttam mielőtt idelépett hozzám, hogy valakivel telefonált szomorúan. Ne ijedjen meg, nem leskelődtem vagy ilyesmi, csak feltűnt, hogy nagyon szomorúnak tetszik lenni. Mondja, kedvesem, tudok segíteni? 

– Nem hiszem, hogy tudna. Meg nem is én vagyok itt a lényeg… Szóval, mondja szereti a pizzát? – kérdezte a lány

– Igen, igen, szeretem én a szendvicseket meg a pizzát is… egy darab is elég lesz nekem kedveském, tudja, a Juliska eszik bent a menhelyen. De nem mondja meg, hogy miért szomorú? Nem akarom erőltetni, nem azért, de ha már ilyen jól elbeszélgettünk, akár le is ülhetne ide mellém, megfelezhetnénk azt a szendvicset és mesélhetne. Mit szól?

Anna lába mintha gyökereket eresztett volna, nem tudott megmozdulni. Tudta, hogy mondania kellene valamit, de nem tudott. Egyetlen lépés, gondolta magában, csak egyetlen lépés a pékség és a szendvics, mégis nagynak tűnt a távolság közte és az illatozó meleg pizzákat rejtő bolt között, de nem bírta rávenni magát, hogy odalépjen az ajtóhoz, aztán benyisson, megkönnyebbülve, hogy sikerült végre elbújnia Jenő elől. 

Látta a férfi beszédre nyíló száját, nézte, és egyre csak az zakatolt a fejében, hogy valaki észrevette, hogy bajban van, valaki végre, a pszichológusa mellett segíteni akar neki. Erőt vett magán, és megtette azt az egyetlen, de nehéz lépést az üzletbe, vett három szendvicset, egyiket Jenőnek adta; aztán elővett a táskájából egy cetlit, Julisnak, írta rá. Az utolsót, a harmadikat kibontotta, és leült Jenő mellé a kartonpapírra. 

Szótlanul kezdtek neki a falatozásnak, a csendet a férfi törte meg. – Még jómutkor aztat mondta nékem az egyik szocmunkás, hogy jól tudnám segíteni én is az emböröket. És maga, hölgyem, meg eléggé úgy fest, mint aki segítségre szorul. Figyeljen ide! Nekem is, Isten bizony jót tett, hogy meghallgatott! Viszonoznám, engedje mán! Anna egyik kezében tartotta a szendvicset, a másik a térdén pihent, miközben a távolba nézett. Magának is nehezen vallotta be, hogy beszélnie kellene valakivel. Félt, hogy az ő problémái semmisek másokéhoz, pláne, Jenőéhez képest, éppen ezért a száját megint nem beszédre, hanem evésre használta. Jenő csendben ült mellette és várta a pillanatot, mikor lehet végre valahára ő a megmentő. Mikor lehet valakinek olyan, mint neki az utcások. Anna mélyeket sóhajtott, Jenő a vállára tette a kezét. Egymásra néztek, amikor a nő sírni kezdett. Látszott rajta, hogy nagyon kimondaná, ami a lelkét nyomja, de mégis, volt valami mélyen gyökerező probléma, ami ezt nem engedte. Az, hogy Jenő megérintette a vállát, elindított benne egy lavinát, amit már nem tudott megállítani, és nem is akarta. Érezte, hogy biztonságban van. Anna egyetlen dolgot mondott a férfinak, – köszönöm. És Jenő abban a pillanatban a világ legboldogabb embere volt, mert érezte, hogy ő is lehet fontos valakinek, Juliska után.

– Mit köszön amúgy? – értetlenkedett Jenő.

– Hogy érdeklem magát – szipogott Anna.

– Ugyan! Maga kedves asszonyság, még csinos is, biztos van valaki normális is, aki meghallgatja a szíve baját. Meglepődnék, ha nem emigyen vóna. Tudja, én laikus vagyok, meg nem igen értek a lélekhez, meg az efajta dógukhoz, de amikor gyünnek a szocmunkások, akkor velük el szoktam beszélgetni, aztán az egyik mondta, hogy nem is vagyok én olyan bugyuta… jó, nem így mondta, nem ilyen szavakkal, de eztet láttam rajta. Nem is a megvetést, mert aztat sosem, csak meglepődöttséget, hogy én is tudok dógokat. De errűl már meséltem magának, nem kezdek bele újbúl.

– Miért nem? Ráérünk – nézett Jenőre érdeklődő tekintettel Anna. 

– Talán azé’ mer’ nem én rítam, hanem maga, kisasszony – jobb mutatóujjával megbökte a lány vállát.

Anna nem tudta, mit mondjon, hogy mondjon-e egyáltalán valamit. Összerezzent, pedig nem is ért bőr a bőrhöz, csak a ruháját érintette Jenő, akinek fogalma nem volt róla, hogy minden jószándéka ellenére, a legrosszabbat tette azzal, hogy megérintette Annát, akinek újabban megint meggyűlt a baja az érintéssel. Annyira, hogy még a saját kezét sem tudta megsimogatni. Hiába érzett megmagyarázhatatlan biztonságot Jenő mellett, mégsem tudta beszédre nyitni száját, megint elszalasztott egy lehetőséget arra, hogy világgá kiabálja, az összes szorongását de nem tudta hogyan csinálhatná, csak azt érezte, ha saját magát se érti, akkor őt hogyan értené meg bárki. Ez a kis beugró a lépcsőház aljában biztonságot adott neki, pont úgy, mint a terepeutája kanapéja, és mégsem tudta kimondani, mennyire, szinte már elviselhetetlenül, gyűlöli magát, annyira, hogy ha tehetné, véget is vetne a kínoknak. Időközben a szendvics elfogyott, nem tudott már mivel babrálni, egyre az járt a fejében, hogy ha beszélni kezdene, hülyének nézné Jenő, és legyintene is, hogy neki csak annyi a problémája, hogy mindenen szorong egyfolytában, bezzeg a férfinak, hát neki nincs hol laknia, az egy sokkal nagyobb probléma, mint az, hogy túlgondol mindent. Érezte, hogy kiszáradt a szája, de üdítőt nem vett, és hiába nyalogatta az ajkait, azok csak cserepesek maradtak.

– Mitől fél ennyire kisasszony?

– Anna. Annának hívnak.

– Gyönyörű neve van, kezit csókolom! Az én kislányomat is emigyen hívják, már huszonéves lehet, igazándiból nem tudom, mert úgy repül az idő években, kár, hogy csak úgy, mert itten az utcán megállt.

– Hol van a lánya?

– Hát ha én aztat tudnám, Annácska… születése pillanatában láttam utoljára. Azóta szóba se hoztam a Juliska előtt. Nem akartam neki fájdalmat okozni, mer’ épp elég nagy az is, hogy miattam vették el a gyerekünket. Arra se vótam képes, hogy annyit keressek, hogy fenntartsam a kis családomat. Szégyen vagyok, semmi más.

Jenő felállt a lány mellől, fel alá sétálgatott. Anna nézte minden lépését. Nem kezdett megnyugtató szavakba, egyszerűen csak odalépett a férfi mellé, és átölelte. Percekig álltak úgy, a kartonnal borított aszfalton. De még mielőtt egyikőjük is bármit mondott volna, Anna kibújt a férfi szorításából és elviharzott. Jenő semmit se értett, mégis mosolygott, aztán vissza kuporodott a táblája mögé. Nem sokkal később Julis kiabálására ébredt.

– Jencikém, legalább ma este gyűjjé be velem – kérlelte Julis.

– Az Isten verje meg, Juliska! Hányszor mondatod el velem, hogy nem megyek én olyan mocskos helyre! Nincs énnekem ottan az égvilágon semmi keresnivalóm! Eriggyé, ha annyira mehetnéked van, na.

– Nagyon nagy hideg, gyün az éccaka… 

– Erős ember vagyok én, hagyjál békiben!

Jenő sarkon fordult, és otthagyta Julist, aki lehajtott fejjel állt a kartondoboz nappalijukban, sírásra konyult a szája, de igyekezett visszanyelni a könnyeit, mert az intézetben azt mondták neki, hogy csak a gyengék sírnak. Julis mindennap visszatartotta a sírást, és nem beszélt arról sem, hogy neki se leányálom az éjszaka bent, a nőin. 

Állt a nappalijuk közepén, amin aznap már kitudja, hány ember átgázolt, és azt érezte, ma este nem hagyhatja magára a férfit. Ahogy nézte a fekhelyét, arra gondolt, megint lekéste az utcásokat, de biztosan voltak mert a kartonpapíron volt egy pléd, meg paplan és egy izolációs fólia is. Nekik meg maguktól nem lenne ennyi mindenük. Állt ledermedve, várta, hogy Jenő visszamenjen, és ő újra rákezdhessen, be kellene menni szállóra, de a férfi csak nem ment. Julis, ha jó helyet akart magának az éjjelin, akkor el kellett indulnia, hogy négynegyvenötkör már a sorban álljon, és hatkor végre átlépje a melegséget árasztó intézmény ajtaját.

Amíg battyogott, folyton Jenő járt az eszében, hogy hol lehet, meg hogy miért sértődött meg rá már megint, nem értett semmit, bár sosem kérdezte, mi a baja a szállókkal, mert Jenő csak mondta és mondta, hogy koszosak, meg mocskosak. Mindig ócsárolta azokat a helyeket, pedig Julis emlékezett rá, hogy Jenő egyszer bement az utcásokkal, mert egy gyengébb pillanatában rá tudták beszélni a szociális munkások. Julinak még az is az eszébe jutott, hogy nem adott csókot a férfinak, pedig az sose marad el, pláne ilyen hidegben. Mert Julis nem mondja ugyan, de minden egyes este retteg attól, hogy az utolsó csókot csókolják el, és ma elmaradt, mert Jenő megsértődött rá. Bűntudata lett, olyannyira, hogy teljes pánik lett úrrá rajta. Semmi másra nem tudott gondolni, csakis arra, mi van, ha soha többé nem látja viszont Jenőt. Már az éjjeli kapujában volt, és még mindig ez járt a fejében, hogy cserben hagyta a férfit, akit annyira szeret. 

Zsíros kenyér, hagymával és teával. Ez volt az aznap esti vacsora. Jenő kedvence. Julis kettétörte a szelet kenyeret, elcsomagolta egy szalvétába, és zsebre tette. – Jó lesz reggelire a Jencinek, ha ezt meglátja, megbocsátja, hogy már megint feleslegesen aggódtam érte. 

Julis fáradtan ébredt. Ez nem volt újdonság, sosem tudta kialudni magát, mert mindig vigyáznia kellett a holmijára. Azokra, amiket nem tudott a nyakába akasztani, vagy a lábára felvenni. Ezekkel persze sosem untatta Jenőt, csak örült annak, hogy van valaki, akire számíthat, ha baj lenne. Felkelt, amilyen gyorsan csak tudott, összeszedelődzködött, és elindult ki az utcára, hogy együtt töltse a napot Jenővel. Bízott benne, hogy a férfinak elszállt minden haragja a tegnapi után, és majd örömmel megeszi a zsíros kenyeret, amire úgy vigyázott, ahogyan egy kincsre szokás. Julis, amikor odaért a Lehel térre, megijedt, mert a szokásos helyükön, az aluljáró lejáratánál nem látta Jenőt. Körbenézett, de semerre sem találta. Arra gondolt, biztos ő jött el korábban az éjjeliről, és Jenő átment a szomszéd utcába elmorogni az éjszaka nehézségeit. Mert Julisnak ugyan nem mesélt ezekről, Kovácséknak annál inkább. Pedig Kovács elég heves természetű ember volt, Jenőnek mégis azokra a beszélgetésekre volt szüksége. Mindig azt mondta, hogy azok olyan férfiasak. De amikor látta Julis már a sarokról, hogy Jenő nincs a Kovácséknál se, mert a férfi valami teljesen más alakkal beszélgetett, akkor már úrrá lett rajta a pánik. Levegő után kapkodott. Még ott nem is néztem, a kis utcába, a lehel mellett, és a és a izé, piac mögött se, meg ottan a pékség mellett se. 

Órákig rótta a kerület utcáit, mindhiába. Aztán az jutott eszébe, hogy csütörtök révén biztosan átment Budára Jenő, mert olyankor ott van ételosztás, és biztos megéhezett egy tál meleg kajára. Lesietett a Nyugatiig, onnét a Jászaira, át a hídon, és kisvártatva oda is ért a népkonyha bejáratához, ahol egy, az ajtóra akasztott cetli állt: zárva. Leroskadt az épület falához, kezeibe temette az arcát, álomba sírta magát.

Anna idegesen hallgatta a diszpécser monológját.

– … és sajnos a jogszabályok nem teszik lehetővé, hogy a saját területünkön kívül is intézkedjünk, de mindenképpen értesíteni fogjuk az illetékes kollégákat, amint az ügyeleti időszak megkezdőik, hogy foganatosítsanak…

– Ezt már tegnap is végig hallgattam egy másik szervezettől, – szakította félbe dühösen Anna – és azóta eltelt egy éjszaka 0 fok alatt!

– Sajnálom kisasszony, ha lenne elég emberünk…

Meg sem várta a kifogás végét, tegnap éjjel ugyanezt mondták neki. Nincs elég ember. Mérgesen kinyomta a telefont és az anyósülés előtt heverő táskájába süllyesztette. Csak egy pillanatra vette le a szemét az útról, amikor…

***

 

– Nézd meg bazmeg… besétál a kocsik alá… – Juli! Juli, bazmeg! Az Isten áldjon mit csinálsz már? Hallod? Juli! – kiabált Pali – majdnem elütötte az a liba…Hát bazmeg, mit csinál már megint ez a szerencsétlen asszony!

 – Szerinted még mindig nem fogta fel? 

– Hát, látod, hogy nem… – mondta Pali – Julis, figyelj, mit csinálsz?

– Nem találom a Jencikémet…

– Julis idefigyelj! A Jenő eltűnt, tudod. Mondták már az utcások, csak mindig elfelejted…

– Dehogy tűnt el, miket hordasz itt össze, Pali! Csak nem jó helyen keressük… megvan az… ugye? Megvan!

Kozma Lilla Rita – Aradi Péter (szerk.) – Péterfy-Novák Éva (szerk.)

További cikkek a kategóriákban:

Kovács Liliána: Semmelweis – Filmajánló

Kovács Liliána: Semmelweis – Filmajánló

Semmelweis filmajánló 1847. Bécsben kezdődik az a magyar életrajzi film, amely Semmelweis Ignác nagy felfedezését dolgozza fel. Páratlan dramaturgiai alkotás, egyszerre megrázó és kielégítő film. Megnézése után egy pillanatig sem csodálkozhatunk, hogy megnyerte a...

bővebben

0 Comments

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük