Kozma Lilla Rita: Magam miatt

2023.10.27. | Novella

Semmi értékelhető nincs a fejemben, lassan kezdek azon agyalni, hogy kellene gondolkozni valami értelmesebb dolgon is, mint a szorongás.

De nem megy, olyan ez mintha nem én irányítanék, mintha már valaki rég kivette volna a gyeplőt a kezemből és minden; ideértve a világot is, csak halad el mellettem én meg csak tétlenül nézem és nem értem miért van a szenvedés. Nem értem miért idegesítenek a “hogy vagy” kérdések. Nem értem, hiszen korábban semmi másra nem vágytam, csak a törődésre. És most, hogy van, akik törődnek, idegesít. Bűnösnek látom magam a tehetetlenségem miatt. És azért is, mert minden egyre gyorsabban halad mellettem, én meg keptelen vagyok beszállni. 

“Hogy vagy?” – nem tudom. Mikor ezt mondom, az a válasz: “Majd elmúlik”, “Mindenkinek vannak ám nehézségei, mégsem vergődik így.”, “Lépj már túl rajta, megesik”. – és éppen ezért, többnyire megválaszolatlanul hagyom ezeket a kérdéseket. Mert korábban, akárhányszor ezeket a válaszokat kaptam azt éreztem, hogy még semmibb vagyok, mint annak előtte, hogy beszélni kezdtem. 

Miért nem szóltál? Szóltam, igaz a magam módján, de kérlek ne varrd a nyakamba azt, hogy te nem hallottad.

Dehát, mindenkinek vannak gondjai. – mondtad. Igen. De attól, hogy hasonlítgatsz az enyém kevesebb lett szerinted?

Talán nem kellene ennyi szomorú zenét hallgatni, nem gondolod? Legyél már vidám! Szerinted az érzések tényleg vezényszóra működnek? Hogy van valahol egy bekapcs, kikapcs gomb és ha épp szar, akkor le lehet kapcsolni? Nekem lenne a legnagyobb öröm, ha lenne. 

Szerinted én nem akarok jól lenni? Szerinted nem tudom, hogy mekkora terhet rakok másokra? Szerinted én jókedvemből fekszem a padlón ahonnan képtelen vagyok felkelni? 

Megfoghatatlan dolgokról hogyan lehet beszélni? Hogyan lehet beszélni arról, hogy minden szinte pillanatok alatt lett elviselhetetlenül nehéz? 

Minek is magyarázok megint erről, hát kurva unalmas lehet már. Ez van, ilyen vagyok: unalmas. Meg most már azt is rám varrhatod, hogy magamutogató, esetleg azt, hogy folyton csak panaszkodom. Lehet. De az a helyzet, hogy segíteni akarok másoknak, úgy, hogy én magam is arra szorulok.

És ha most valaki olyan olvassa ezeket az értelmetlennek tűnő sorokat, aki hasonlón megy keresztül tudd, hogy; itt vagyok, nem vagy egyedül.

Nem értem. Miért kell újratanulni azt, amiről már azt hittem, hogy minimum tízszer megtanultam az elejétől a végéig? Már egyre gyakrabban fordult elő, a megtanulásnak köszönhetően, hogy elébe mentem egy-egy ölelésnek. Azt azért nem mondom, hogy boldoggá tett, vagyis az a része, hogy láttam a másikon, aki csüngött a nyakamban, hogy örül, az igen, de nem az érintés része nem, az amikor a bőr összeér, mert nekem az egyenesen pánik, ahonnan menekülni kell, futni el minél távolabb. Ezeket, mármint azt a helyzetet amikor érzem egy másik ember bőrét hozzásimulni az enyémhez, szívesen kihagytam volna, csak akkor nem lett volna semmi se, csak álltunk volna egymással szembe tétován és azt nem bocsátottam volna meg, hogy már megint magam miatt nem lehet közel kerülni hozzám, hogy nem lehet engem ölelni mikor már ezer éve, hogy láttuk egymást. És persze, az lett volna a legjobb ha ez nekem is ugyan olyan természetes, mint neki, de nem, én csak nem elhúzódni tanultam meg, de ezek szerint mégsem, vagy hibásan, ezt se tudtam jól csinálni. 

Mikor azt hittem, hogy tudom csinálni azt amiről kiderült, hogy nem, akkor szinte mindenkinek evidens volt, hogy a találkozáskor átölel. Nem szóltam, nem akartam annál is szánalmasabb lenni, mint amennyire az voltam; és mert képtelen voltam mert nem akartam azt a boldogságot letörölni az arcokról, ami aközben volt ha átölelt az illető. Persze, csak gondolom, hogy ez volt az arcukon, de nem tudom, sosem láttam. Nem tart sokáig – mindig ezt mondogattam magamban. De volt amikor kínosan sokáig tartott, és persze én közben kínosan hallgattam róla, hogy már rég meghaltam, annak ellenére, hogy megtanultam: egy ölelésben nem kell, hogy fájdalom legyen, abban szeretet és kedvesség van, de nem éreztem igazán sosem, csak tudtam, hogy ilyennek kell, hogy legyen, épp csak azt nem hogy nekem hogyan.

Állok a konyhában a hófehér beépített bútor előtt, és elfog a gondolat, hogy sosem érintettem meg úgy igazán a fogóját, lehet még a neve sem ez, ezt sem tudom pontosan, és mégis mindennap hozzáérek, ki be, ki be rakosgatom az edényeket de semmit se tudok róla. Hogy hol készült? Vagy hogy ki csinálta és milyen fából? Ha fából egyáltalan, nem tudom, le van festve lehet inkább csak műanyag, de nem tudom. Sosem jártam utána milyen bútor mégis folyton másodpercekre hozzáérek.

Állok előtte megsimítom a jobb kezemmel. Karcolásmentes a felülete. Nem szól érte, csendben van. Arra gondolok, hogy lehet nem kellene ezt csinálnom, mi értelme van a viszonzatlan érintésnek? Talán tényleg semmi, és én tényleg lehet, úgy mint ez a bútor sosem tanulom meg, hogyan kell viszonozni ha valaki fut felém kitárt karokkal és elkerülhetetlen hogy eztán, másodpercekkel később a mellkasomon érezzem a szívverését. Biztos nem úgy, hogy lefagyok, és állok előtte, mint egy hülye, aki látszólag teljesen megzavarodott, és képtelen örülni az érkezésének, pedig nem erről van szó, csakis arról, hogy nem érti, még mindig nem érti, hogy szavakkal is el lehet mondani valakinek, hogy szeretjük, nem kell az hozzá, hogy a vége pánik legyen.

A gyümölcstartó kosár banánokkal van tele. Érdekes, sosem érintettem meg annál többször, mint hogy kivettem őket a bevásárlótáskából. Akkor is csak a szárát fogtam, és szinte bedobtam a tálba. De most, hogy itt ülök előtte, arra gondolok, hogy mi lenne ha megérinteném, ha érezném a bőre keménységét, a kezem simulását rajta. 

Becsukom a szemem, a banánok felé nyúlok amiknek már érzem a szárát, de hirtelen kinyitom a szemem és abban a pillanatban elönt a szégyen, és el akarok süllyedni a szőnyeg alá, mit a szőnyeg alá a padló alja se lenne elég, inkább akkor jobb lenne eltűnni egy csettintésre a Föld színéről úgy, mintha sose lettem volna itt. Hát, mégis, hogyan juthat ilyen az eszembe? – Gyümölcs simogatás, jesszusom de nevetséges vagyok. – Milyen aberráltság ez, és különben is lehettem volna körültekintőbb mielőtt ilyet teszek, legalább a reluxát húzhattam volna le, biztos hogy a szembeszomszéd mindent látott, és elképzelésem sincs, hogy mit gondolhat rólam, de szerintem semmi jót.

Lehúzom a reluxát, és visszülök az asztalhoz. Felnyitom a laptopomat, bekapcsolom. Elkezdtem gépelni ezeket a sorokat, amiket fentebb olvastál. És akkor eszembe jut, hogy van, hogy néha két szó leírása között megsimogatom a billentyűket. Elmosolyodom: hát, mégsem annyira reménytelen ez, mint gondolom.

További cikkek a kategóriákban:

Kovács Liliána: Semmelweis – Filmajánló

Kovács Liliána: Semmelweis – Filmajánló

Semmelweis filmajánló 1847. Bécsben kezdődik az a magyar életrajzi film, amely Semmelweis Ignác nagy felfedezését dolgozza fel. Páratlan dramaturgiai alkotás, egyszerre megrázó és kielégítő film. Megnézése után egy pillanatig sem csodálkozhatunk, hogy megnyerte a...

bővebben

Kalliopé Kiadó – Interjú Kemendy Júlia Csenge írónővel

Egy kiadó, amivel az együttműködés kiemelést érdemel. A közösségünk eleve egymás megsegítése érdekében jött létre, és a kiadásban szerzett ismeretek megosztásával úgy gondoljuk, hogy segíthetünk. Felkértünk tehát néhány már publikált írót, hogy a könyvkiadásban...

bővebben
Magánkiadókról – Novum és Little Fox

Magánkiadókról – Novum és Little Fox

A Kiadó-les sorozatunkban legelőször két magánkiadót kerestem meg, hogy megismerjük az ajánlataikat, hozzáállásukat, működésüket. Mind a kettejüktől ugyanarra a regényre kértem árajánlatot – egy YA romantikus műfajú, körülbelül 400 oldalas írásra –, hogy a leendő...

bővebben

0 Comments

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük