Máthé Rozália: A Cipócska története

2023.11.04. | Novella

A Cipócska története

Emlékeim bugyrában kotorászom, ülve egy padon, ami pirossal van lefestve. Arcomat simogattja a nyári szél. Kislány voltam vagy tán nagyobbacska, nem tudom, nehéz felidéznem, olyan régen volt. A házunkat, ahol éltünk virágoskert díszítette. Kis családi ház volt, nem hatalmas, nem is kicsi, négyünknek pont elég volt. 

 

Emlékszem, amikor édesapám egy telepakolt szatyorral a kezében érkezett meg a boltból egyik nap.
– Macskák, felébredtetek? – kérdezte kedves hangon. 

Halkan kuncogtam a konyhában, mindig korábban ébren voltam már, mint a tesóm. 

– Mit vigyorogsz? – kérdezte csibészesen. – Na édes lányom… Csukd be a szemed, nyújtsd ki a karod!

Nagy izgatottság lett úrrá rajtam, kezeim izzadtak, nyitogatni akartam szemeimet. 

– Ne csalj! – mondta apa.

Nem is suttogtam. Amikor szólt, kinyitottam a szememet és egy apró, szép cipócskát láttam a tenyeremben. Ölelgettem, szorongattam. Enyém az aranyló barnára sült cipó, édesapámtól kaptam. Nem akartam elengedni. Jane a nővérem még a szobánkban volt, de már ébredezett. 

– Jó reggelt, kis vacak! – mondta, majd édes testvéri puszit nyomott a homlokomra, puha kezével megsimogatta az arcom. 

– Szia drága Jane! –  Öleltem, hallgatva szíve dobbanásait. 

– Szia édesapa.  – Majd ismét felém fordult és kíváncsian kérdezte – Mi az a kezedben?  

– Kiscipó, édesapa hozta – feleltem. 

– Én nem kapok semmit? – kérdezte csalódottan.

– Nyugodj meg kislánykám, neked is hoztam valamit. 

Kivett a szatyorból egy frissen sült ropogós, illatozó kakaós csigát. Jane látta mennyire vágyakozom utána, így elfelezte. Tessék, Rose. – nyújtotta felém. Én pedig letörtem a cipóból egy darabot, és az olyan volt mintha a szívem egy darabját adtam volna oda az ikertestvéremnek. Édesapám arcán legördült a meghatottság könnye.

– Drágáim! Reggelizünk! Kézmosás! Azután pedig elmegyünk sétálni egy jó nagyot!

Mintha puskából lőttek volna ki minket, becsülettel megettük a reggelinket, és persze evés közben sem állt be a szánk.

– Apa! Apa hova megyünk? 

– Egyetek csak macskák, majd meglátjátok. 

Fényesen csillogott a Nap az égbolton. Csodás napnak néztünk elébe.

– Lánykáim ne ugráljatok! – mondta szeretettel a hangjában apa. 

– Apa megyünk már? – Izgágán topogtunk. 

– Apuka nézd, pörög a szoknyám!  

– El ne ess kincsem!

Kék szoknya volt rajtam, amit fehér pöttyök borítottak. Hajunk lokni fürtökben kunkorodott vissza vállunkra. Utáltuk, ha a hajunkhoz érnek, sikongattunk, amikor édesanyánk fésült minket. Szerettük őt is tiszta szívünkből, de apuval szívesebben töltöttük időt, mert ő aztán mindent megengedett. 

– Apa, apa menjünk! – toporogtunk.

Anya még egy utolsót igazított a hajunkon és  tett a zsebünkbe húsz-húsz forintot, majd útnak indultunk. Vegyetek, fagyit de egy-egy gombócot, mert ebéd is lesz – mondta határozott hangon. 

Lázasan nyitogattam az ajtót.

– Gyertek már! 

A kellemes nyári szél lengedezett, ringatta a fák lombjait. 

– Na, macskák, kezeket kérem! – mondta apu. 

Egyik oldalról Jane, másik oldalról én fogtam meg apukám kezét. Erős, dolgos és biztonságot adó kezeknek éreztem őket. Volt egy kis gyengeségem, bicegtem, sérülten születtem, de semmi nem szabhatott határt nekem. Boldog, voltam ha édesapával lehetettem. Ballagtunk a sétányon mire egyszer csak Jane felkiáltott:

– Hurrá-hurrá! Hinta!

Ott lehetett szaladgálni, vidáman hangosan nevetgélni. Jane szeme kitágult a hinta láttán. 

– Nézd, ott van!  

Jane visszafutott hozzám, megfogta a kezemet és együtt mentünk a hőn áhított hintához. Jane nagyon szeretett, tudat alatt is védett engem. Már benne ültünk, lökd magad előre hátra, előre hátra, ez maga a repülés szabadsága. Ahogy szálltunk a levegőben, könnyedén, szabadon nevetgéltünk, a kacajunk is szállt a széllel. Persze apa figyelt minket, fel-fel nézve az újság lapjai mögül. 

Úgy éreztük, hogy szárnyalunk mi is a madarakkal. Amikor aztán Jane-nek egy ötlete támadt, megállította a hintáját, majd kiszállt, és odajött mögém. Felállt, meglökte magát fel-le, fel-le, de egyszer csak rosszul lépett. Hirtelen fájdalmat éreztem a hátsó felemnél. Apa az újságot ledobva rohant felénk. Jane fájdalmasan zokogott, hüppögve kérdezgette: 

– Nincs bajod? Nincs bajod? 

Édesapa ekkora ért oda, gyors mozdulattal megfordított, feltűrte a szoknyámat, és megnézte kis popsimat. Egy apró sebből véreztem, ezt mondta. Felkapott, másik kezével fogta a testvérem kezét és siettünk haza. 

Mikor hazaértünk és meglátott az anyukám, majdnem rosszul lett, de erőt vett magán. Bekísért a szobába, majd gyorsan befutott a fürdőbe az elsősegélydobozért. Kivette belőle a fertőtlenítőszert, nyomott belőle a vattára, aztán a sebemre tette. Szerencsére nem volt nagy a sérülésem. Bekente jóddal, rakott rá gézlapot majd leragasztotta. 

– Nem fáj kincsem? – kérdezte az édesanya.

– Nem, nem! – válaszoltam.

A testvérem átérezte a fájdalmamat, odafeküdt mellém és fogta a kezemet, nézett ahogy elaludtam. 

***

Közben elkészült az ebéd. Anya keltegetett minket, simogatta arcunkat felváltva, mert ez idő alatt a nővérem is elszunyókált a kezemet fogva. A nővérem úgy érezte, hogy ő okozta a fájdalmamat. 

Átültünk az asztalhoz, a borsólevest szürcsölgetve beszélgettünk. 

– De finomat főztél, anya! 

– Mit szeretnétek ma csinálni? – kérdezte.

– Játszani, játszani már aludtunk eleget! Nem vagyunk igazán fáradtak – mondtuk egyszerre lelkesen, izgatottan. – Megyünk még valahova? 

– Nem, nem! Esetleg még az udvarra kimehettek drágáim. 

Kaptunk az alkalmon, és kimentünk.

– Vigyázz, csak óvatosan, el ne ess! – mondta nekem aggódva apa.

Szokásom volt odamenni a virágokhoz és egyesével megsimogatni őket, mintha a szeretetemmel mosolyt csaltam volna a szép kis virágokra. Sütkéreztünk a nyári napfényben. 

– Jane! Gyere, bújócskázzunk, én leszek a hunyó! –  Szemem elé tettem a kezemet, leültem a fűbe és számolni kezdtem. – Jane már nézhetek? – kérdeztem. 

– Keress meg! – kiáltotta. 

Elindultam. Itt sincs – néztem a fa mögé, átbicegtem a ház mögé, ügyesen. Itt sincs – mondtam már kicsit letörten, de nem adtam fel.  

– Végre, végre megvagy – öleltem testvéremet lelkesen, amikor végre ráleltem. 

Az udvarban apu kialakított nekünk egy kis homokozót, beleültünk. Homokból formáztunk pogácsát. Élveztük egymás társaságát, a miénk volt ilyenkor minden. Nem érdekelt minket, hogy koszosak leszünk, csak a szabadság. A nap már nyugodni térne, de a kedvünkért még fényét ontotta. Minden percét élveztük a nyárnak. Játszottam egy katicabogárral, ami rárepült a kezemre, kedvesen néztem ahogy egyik ujjamról átrepül a másikra. Jane odaült mellém, de előtte vissza futott a házba, kihozta a kedvenc babáinkat. Anya küldött Jannel egy kis csokit is, nehogy megéhezzünk a nagy játszásban. Nem vesztünk össze rajta, mert mindketten kaptunk egyet-egyet. Jane-nek egy Böbe baba volt a kedvence, a haját órákon át tudta fonogatni. Már búcsúzóban volt a nap, amikor egy hang a távolból így szólt:

– Gyertek lassan macskák, mert még vacsorázni is kellene, azután fürdés és alvás lánykáim.

Szófogadóan összepakoltunk és bementünk a házba. Gyertek, már sötétedik – tette hozzá apa. 

Anya megfogta a kezüket, bement velük a fürdőszobába, levetkőztetett minket. Engedett nekünk fürdővizet.  Először betett engem, majd Jane-t a vízbe. 

– Fürödjetek, de alaposan, mert visszajövök és megnézem – mondta édesanya. 

Halk kuncogások hangja szállt a zárt ajtó mögül. 

– Na, gyermekeim fürödtök vagy csak játszatok? – kérdezte anya érdeklődve . – Nemsokára lefekvés! 

Kis idő múlva édesanya bejött, de még játszva kuncogtunk. 

– Anya!  Nem akarunk lefeküdni. Légyszi! – könyörögtünk.

– Nem kislányok. Késő van már. 

Anya gondosan megtörölt minket. A szobába sietett velünk, hálóinget adott ránk. Enyém fehér apró, pici piros virágmintás, Jane hálóinge pedig fekete virágmintás volt. 

Éreztem már napok óta, hogy az egyik fogam mozog, ezért kicsit megtekergettem egy picit jobbra egy picit balra, és már kint is volt.  Mintha csiklandozta volna valaki a fogínyemet.

– Anya, anya ezt nézd, a fogam! – lelkesen mutattam neki  a fogam.

– Jól van, ügyes vagy kislányom – jött a válasz és anya megsimogatta a buksimat.

Erre Jane is berohant. 

– Jane ezt nézd, ezt nézd a fogam! – mondtam széles mosollyal. – Apa, látod? A fogam!

– Igen-igen, látom kislánykám. – Majd szelíden puszit nyomott arcomra. – De most már aztán aludni!  

– Apa, apa jóéjt puszi, hol marad? – kérdezte érdeklődő hangon Jane, apuka őt is megpuszilta.

– Aludjatok kincseim, hosszú volt ez a csodás nap. 

Leoltotta a kislámpát, becsukta az ajtót maga mögött. Anya még rendet rakott a konyhában, de előtte bejött hozzánk, jóéjt puszit adni. Megsimogatta arcunkat és kiment a szobából. 

***

Történetünk ezzel a szép jelenettel zárul. Emlékeim hullámain ott, a Retró padon. Könnyeim lefolytak arcomon; hőn szeretett édesapám már nem él. A novellát azért írtam, hogy felidézzem milyen kedves, mosolygós ember volt. 

Máthé Rozália

További cikkek a kategóriákban:

Kovács Liliána: Semmelweis – Filmajánló

Kovács Liliána: Semmelweis – Filmajánló

Semmelweis filmajánló 1847. Bécsben kezdődik az a magyar életrajzi film, amely Semmelweis Ignác nagy felfedezését dolgozza fel. Páratlan dramaturgiai alkotás, egyszerre megrázó és kielégítő film. Megnézése után egy pillanatig sem csodálkozhatunk, hogy megnyerte a...

bővebben

Kalliopé Kiadó – Interjú Kemendy Júlia Csenge írónővel

Egy kiadó, amivel az együttműködés kiemelést érdemel. A közösségünk eleve egymás megsegítése érdekében jött létre, és a kiadásban szerzett ismeretek megosztásával úgy gondoljuk, hogy segíthetünk. Felkértünk tehát néhány már publikált írót, hogy a könyvkiadásban...

bővebben
Magánkiadókról – Novum és Little Fox

Magánkiadókról – Novum és Little Fox

A Kiadó-les sorozatunkban legelőször két magánkiadót kerestem meg, hogy megismerjük az ajánlataikat, hozzáállásukat, működésüket. Mind a kettejüktől ugyanarra a regényre kértem árajánlatot – egy YA romantikus műfajú, körülbelül 400 oldalas írásra –, hogy a leendő...

bővebben

0 Comments

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük