Szabó Hetty: Elcseszett kamaszkor

2023.11.05. | Novella

Előrehúzott vállal, lehajtott fejjel mentem végig az iskola folyosóján.

Szerettem volna, ha senki nem vesz észre. Nem akartam hallani a rám aggatott beceneveket. A mosdó előtt szúrós szag csapta meg az orromat, ami fintorba húzta az arcomat. Utáltam a fertőtlenítőszerszagát.

– Ott a fura lány – csendült fel a hátam mögött a megszokott susmorgás.

Gyomrom görcsbe rándult, hátrafordultam, hogy lássam, ki mondta, mire a tizenkettedikes srác védekezőn maga elé emelte a kezét.

– Nehogy elátkozz!

– Nem vagyok… boszorkány – fejeztem be magamban a mondatom.

Bárcsak az volnék, legalább lenne bennem valami különleges! Ha tudnék varázsolni, lennének barátaim, és anyu is kedvesebben beszélne velem.

Szomorúan kullogtam az osztályomhoz, akik kisebb csoportokba verődve dumáltak. Észre sem vették, hogy megérkeztem. A halk köszönésemre se reagáltak, nyilván elnyomta a duruzsolás a hangom. Nem bántam, hiszen sehová sem tartoztam. Hozzám csak akkor szóltak a többiek, ha a lecke kellett nekik.

Nagyszünetben kimentem az udvarra. Mélyen magamba szívtam a frissnek nem mondható pesti levegőt, figyeltem a rozsdabarna levelek táncát. Szerettem az őszt, a kopaszodó fák látványát, ami az elmúlásra emlékeztetett. A nagypapám veszítette el pár hónap alatt a haját, amikor kemora járt. Ő volt az egyetlen, aki örült a létezésemnek, és az utolsó pillanatokban is minden alkalmat megragadtam, hogy vele lehessek. A sajgó szívembe tóduló emlékektől kicsordult a könny a szememből.

Matyi mosolygó arca jelent meg előttem. Barna, félhosszú haját a szél összekócolta. 

– Minden rendben? – kérdezte komoran.

Aggódva nézett végig rajtam, mire hanyagul megrántottam a vállam. Nem akartam beszélni arról, ami bántott, úgyse érdekelte volna.

– Megint gáz van otthon?

Egyszer panaszkodtam Matyinak, hogy anyu leüvöltötte a fejem. Ötöst kaptam biológiából, apu megdicsért, anyu meg kikelt magából. Szerinte hiába vagyok jó tanuló, semmire se fogom vinni, mert képtelen vagyok emberekkel beszélgetni. Életképtelennek hívott, aki az apja pénzét fogja költeni, amíg lehet. Nem tudtam, honnan vette ezt, de nagyon csalódott voltam, hogy így gondolta. Utána persze mindig bocsánatot kért, arra hivatkozott, hogy bal lábbal kelt, aztán a melóhelyen is állt a bál, meg a többi. A bökkenő csak az volt, hogy ez már három éve tartott, mióta elköltöztünk Pestre.

– Olyasmi – feleltem.

– Akarsz róla beszélni?

– Nem.

– Hát jó. De ha kell egy váll, amin kisírhatod magad, itt vagyok. – Mutatott magára Matyi.

– Kösz – elcsuklott a hangom. Már párszor beszélgettünk, de nem tudtam eldönteni, mennyire vehetem őt komolyan. Tartottam attól, hogy egyszer visszaüt az, amit bizalmasan elmondok neki.

– És meggondoltad magad azzal kapcsolatban, amit beszéltünk? Leszel a barátnőm?

Ez volt a harmadik alkalom, hogy megkérdezte.

– De… Hahó, még mindig én vagyok – keserű sóhajjal szakadt fel belőlem ez a megállapítás. – A fura lány – tártam szét a karom. Nem értettem, hogy mit akarhat tőlem. Miért próbálkozik be minden egyes héten? Féltem belemenni ebbe, mert nem tudtam, mennyire őszinte, és egy újabb fájdalmat nehezen viselt volna el a szívem.

– Ki szerint? – vonta össze a szemöldökét.

– Mindenki szerint.

– Nem – ingatta meg a fejét Matyi. – Csak akkor leszel az, ha te elhiszed.

Ezzel nem tudtam vitába szállni. Csak az volt a probléma, hogy már teljesen annak éreztem magam. Furának és kívülállónak.

– És elhiszed, hogy a barátnőm vagy? – Matyi sötétbarna szemöldöke huncutul csillogott.

Jól esett a lelkemnek a közeledése minden bizonytalanságom ellenére is. De meg szabad engednem a szívemnek, hogy hevesebben dobogjon a közelében?

– Szóval igen – csapott le Matyi a vacillálásomat látva. – Pénteken mozi?

– Nem hiszem, hogy elengednek. – A pulzusom már megemelkedett, ahogy arra gondoltam, kérni szeretnék anyutól vagy aputól valamit.

– Ha kell, apám felhívja a szüleid – ajánlotta kedvesen, és átkarolta a vállam. – Annyira jó lenne sulin kívül talizni.

– Csá Matyi! – Egy haverja lépett oda. Matyi elengedett, kezet ráztak. – Mi dolgod van neked ezzel a búval baszott csajjal?

– Közöd? – mordult rá Matyi.

Kényelmetlenül éreztem magam. Lassan araszoltam hátrafelé.

– Már vágom, geci! – kiáltott fel, mint aki megvilágosodott, és mellkason vágta a barátját. – Valahol el kell kezdeni.

Nem tetszett ez nekem. Azonnal sarkon fordultam, és az összesepert leveleken átgázolva visszamentem az épületbe. Még hallottam Matyi hangját, ahogy káromkodva elzavarta a haverját.

Ugyan, mit akarhatna tőlem egy ilyen srác? Tudtommal nem volt a legnépszerűbb a lányok közt, de mindenki imádta a humorát. Az igazat megvallva én is. Általában ő vállalta az iskola bohóca szerepet. Ezért sem értettem, miért környékezett meg pont engem.
Néha elcsíptem a lányok beszélgetéseit, akik azzal dicsekedtek, hogy már tizennégy évesen elvesztették a szüzességüket. Sőt, olyan is akadt, aki már tizenkét évesen. Én tizenhat évesen még az első csókig se jutottam. Igazából nem is vágytam rá, még kapcsolatra sem. Talán anyunak volt igaza, alkalmatlan vagyok az ilyen dolgokra.

Kicsit későn értem haza, mert a könyvtárban olvastam, hogy kikapcsolódjak és lenyugodjak. A gyomrom diónyira zsugorodott, mikor kezem a hideg kilincshez ért. Nem hallottam bentről neszt, ezért óvatosan becsuktam az ajtót, halkan igyekeztem eljutni a szobámig. Anyu a konyhában pakolt. Találkozott a tekintetünk, csendesen köszöntem neki, mire ő a szívéhez kapta a kezét.

– Mit ijesztgetsz? Nem tudsz úgy viselkedni, mint egy normális ember? – emelte fel a hangját – Köszönj hangosan a bejárati ajtóból! Úgy jársz, mint egy szellem, a szívbajt hoztad rám. A torkom összeszorult. A földet pásztáztam, hogy ne lássa kitörni készülő könnyeim. Szellem. Ez egy új, találó jelző volt rám, mert nagyon szerettem volna szellemmé válni, hogy többé senki se köthessen belém.

Csalódott és dühös voltam. Vissza akartam vágni, de egyetlen értelmes válasz sem jutott eszembe. Fojtogatónak éreztem a légkört. Zavart anyu jelenléte és a nappaliból kiszűrődő televízió zaja, amit bizonyára apu nézett. Sarkon fordultam, kiviharzottam a lakásból. A liftet sem vártam meg, a lépcsőn siettem lefelé. Nem érdekelt, hogy apu utánam kiáltott.

Kiértem az utcára, a lábam úgy vitt tovább, mintha tudná hova kell tartanom. Amint két háztömbbel hátrébb értem, utat engedtem a bánatnak, a kétségbeesésnek. Senkit sem érdekelt, mi van velem, hogy miért vagyok ilyen. Senki sem értett meg engem.

Valaha fontos leszek valakinek? Matyi mosolygós arca derengett fel előttem, ami erősebb zokogásra késztetett. A bizonytalanságom szorongatta a mellkasom. Belevághatnék, megpróbálhatnám. Talán jól sül majd el a dolog. Legalább lenne valaki, akinek elmondhatnám, mi bánt. Biztosan jól esne, ha megvigasztalna. Ölelkező párok jutottak eszembe, amitől kicsit enyhült a szorítás.

Meddig tarthatna? Mi lesz, ha csúnya véget ér? Ha utána ő is csak gúnyolódni fog majd rajtam? Lehet, csak ki akar használni. Megérné kis ideig boldognak hinnem magam, hogy utána még mélyebbre kerüljek? Habár kerülhetek ennél mélyebbre?

Miért vagyok én ennyire másabb, mint a többiek? Mi a baj velem? Egy elveszett lélek vagyok, aki rossz helyre született.

Megborzongtam, összehúztam magamon a kabátom. Teljesen beesteledett. Felettem a hold vékony sarlója és a csillagok ragyogtak a hűs éjszakában. Az idő múlását annyiból sejtettem, hogy már fájt a lábam a sok gyaloglástól. Kiszáradt a szám, ezért kortyoltam a táskámban maradt üdítőmből, miközben felsétáltam a Rákóczi hídra. A mobilom rezgett, de nem törődtem vele. Kerültem mások pillantását, mert égett a szemem, biztosan feldagadt a sírástól. A fehérre mázolt  korlát mellett haladtam felfelé, a lágyan hömpölygő Duna vizét figyeltem. Az apró hullámok úgy csillantak meg az éjszaka fényeiben, akár az ónix. Végtelen, békés, nyugodt, annyira csábító volt. 

Megálltam a híd közepén, a várost fürkésztem. Nagyon későre járt, és a számos nem fogadott hívás miatt biztosra vettem, hogy otthon le fogják üvölteni a fejemet. Nem akartam hazamenni. Nem akartam több szidást kapni. Nem akartam több gúnynevet hallani. Soha többé.

Körbenéztem a hídon. A villamos elhaladt mögöttem. Már kevesebb autó közlekedett. Megkapaszkodtam a korlát legfelső csövében, felhúztam magam, lábaimat átvetettem felette, kicsit megpihentem ott. A lágyan fodrozódó víz egyre csak hívogatott. Elrugaszkodtam, és megfeledkeztem az elcseszett világomról.

***

Fásultan meneteltem anyám mellett. A sírok általában melankólikus hangulatba kergettek. Utáltam ide járni, de három napja temették el Fruzsit, és úgy éreztem, el kell jönnöm újra. Mióta öngyilkos lett, nem találtam a helyem. Attól tartottam, miattam tette. Lehet, túl tolakodó voltam számára, pedig annyira igyekeztem, hogy óvatos legyek. Csak szép fokozatosan kellett volna haladnom, először barátság, aztán a többi.

Anyám mindig arra nevelt, hogy első látásra ne ítéljem el az embereket, mert nem tudhatom, mi a háttértörténetük. A suliban részben ezért igyekeztem megnevettetni mindenkit. Ha sikerült, akkor megnyugszom. De Fruzsi ahelyett, hogy elmosolyodott volna, furcsán nézett rám, mintha nem értette volna, miért álltam vele szóba. Egyszer láttam csak vidámságot az arcán, akkor volt igazán gyönyörű. Szerettem volna jobban megismerni őt, de már nem tehetem. Ürességet éreztem, semmi mást. Hát, hogyan viccelődhetnék ezek után?

Egyenesen a még friss koszorúkkal körülölelt sírhelyhez sétáltam, anyám lemaradt mögöttem. Egy szál fehér rózsát váza híján a földre tettem, a sírkő mellé. 

Elmém folyamatosan újra játszotta az utolsó beszélgetésünket. Annyira kétségbeesetten mondta, hogy ő a fura lány. Pedig semmi fura nem volt benne. Zárkózottabb volt, mint a többiek, nem voltak barátai, nem majmolt másokat. Pont ezért aggatták rá azt a nevet, mert kilógott a sorból.

– Szia, Fruzsi! Újra itt vagyok. Hiányzol ám. – Esetlenül ejtettem ki a szavakat, mintha nem én mondtam volna, csupán a szél mozgatná a számat. Egy könnycsepp legördült az arcomon, de gyorsan letöröltem, mert nem akartam, hogy anyám észre vegye. – Csak azt akartam mondani… kár, hogy nem engedtél közelebb, hogy legalább a barátod legyek. Talán segíthettem volna. – Megmutattam volna, hogy te nem fura vagy, hanem különleges. 

További cikkek a kategóriákban:

Kovács Liliána: Semmelweis – Filmajánló

Kovács Liliána: Semmelweis – Filmajánló

Semmelweis filmajánló 1847. Bécsben kezdődik az a magyar életrajzi film, amely Semmelweis Ignác nagy felfedezését dolgozza fel. Páratlan dramaturgiai alkotás, egyszerre megrázó és kielégítő film. Megnézése után egy pillanatig sem csodálkozhatunk, hogy megnyerte a...

bővebben

Kalliopé Kiadó – Interjú Kemendy Júlia Csenge írónővel

Egy kiadó, amivel az együttműködés kiemelést érdemel. A közösségünk eleve egymás megsegítése érdekében jött létre, és a kiadásban szerzett ismeretek megosztásával úgy gondoljuk, hogy segíthetünk. Felkértünk tehát néhány már publikált írót, hogy a könyvkiadásban...

bővebben
Magánkiadókról – Novum és Little Fox

Magánkiadókról – Novum és Little Fox

A Kiadó-les sorozatunkban legelőször két magánkiadót kerestem meg, hogy megismerjük az ajánlataikat, hozzáállásukat, működésüket. Mind a kettejüktől ugyanarra a regényre kértem árajánlatot – egy YA romantikus műfajú, körülbelül 400 oldalas írásra –, hogy a leendő...

bővebben

0 Comments

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük